Családtörténeti Hogyisvolt

Elérkeztünk azt hiszem, az 1989-1990-es tanévhez, a rendszerváltás környékére. Bekerültünk a tizenötödik kerület életébe....

A Hartyán közi drága jó általános iskolába kerültem, ami egy köpésre volt az új otthonunktól. Rossz tanuló voltam itt, elég szigorúak voltak a tanárok, még tesiből is csak 3-as lettem, szégyen. plusz eltörtem a kisujjam egyszer, kosarazás közben, így egy hónapig gipszben lehettem. Az új lakás amúgy bérelt kécó, a második emeletén egy 4 szintes panelháznak. Barátom akadt egyből, a 4.-en lakó Rózsa nevű leány személyében (emlékszem, fölül dupla fogsora volt szegénynek, mint a cápáknak). Tökjó fej volt, a Grease c. film zenéjét hallgattuk mindíg :)

A suli a szokásos: hülye csajok, verekedős fiúk, azért volt barátnőm is, nem panaszkodhatom. De ebben a suliban vertek meg a legtöbbet, a fejem nem is tudom, hogy hányszor illették a tanári asztal élével és lapjával a szünetekben. Persze, itt már kinyílt a szemem, és én is elkezdtem, egyszer-egyszer visszaadogatni, bár kaptam fenyegetést az illetők nagyobb testvéreitől, hogy megjárom, ha verem a kedves öccsüket(!), így maradtam, ami addig: boxzsák :)

Otthon mindenfélék történtek: anyám akkori élettársa valahogy kikerült a képből ekkorra (nem tudom, mikor szakítottak, de már egy ideje nem lakott velünk - asszem, megdugott valami másik csajt, anyám meg lapátra tette). anyám egy halom cuccot szerzett otthonra, ami eddig nem volt, hűtőt, meg mikrót meg elektromos kenyérszeletelőt, mittudomén, nem tudom, honnan jött a cucc. sokat járt külföldre, autókat hoztak be eladásra, asszem. hazatért külföldről kedvenc unokabátyám (az orrbaverős), így át kellett adnom a szobámat neki, mert hát ő mégiscsak fiú, így inkább én aludjak anyámmal a franciaágyon. anyámnak lett valami új pasija, valami távol-keleti ország nagykövete, úgyhogy nagy volt az istenítés. nem emlékszem a nevére pontosan, valami Refat, vagy ilyesmi, anyám mindíg Dedinek (Deddy? Daddy? pics@tudja) hívta. Mikor ott aludt nálunk, egy olyan reggel, mikor a saját ágyamban aludtam (unokabátyám kitudjahol), anyám bejött a szobámba, felkeltett és a rágóját a számba nyomta... (blöah) és mondta, hogy azonnal menjek a szobájába, mert a Dedi akar velem beszélni. persze, 9-10 évesen az ember még csőegyenesen azt csinálja, amit a szülei mondanak, akkor én is így tettem. Bementem, és kaptam Deditől mindenféle ajándékot, aminek nagyon örültem - Barbie babát, eredetit (!), csokikat, meg még mittudomén, mit, amiknek nagyon örültem, gyerek voltam, vagy mi a szösz.

Aztán egyszer, mikor én visszakényszerültem anyám franciaágyába, mert hát uncsitesó itthon volt velünk megint, anyám elment otthonról, és mondta, nem alszik otthon, mert utazik el, de a Dedi jönni fog éjjel, ne foglalkozzak vele. szóval, éjjel megjött az ember, és befeküdt anyám helyére, az ágyba, mellém. én persze aludtam.

aztán arra ébredtem, hogy az ember a két lábam közt matat, de elég határozottan, elég felnőttesen. mondanom sem kell, hát felkeltem az ágyból rögtön, asszem, tán sírva is fakadtam, erre az ember azt mondta:

"ne menj el, hiszen én szeretlek...!"

Rohantam át a nővéremék szobájába... szerencsétlenek egy egyszemélyes ágyon feküdtek ketten, én meg odafurakodtam melléjük, és nem is mentem ki onnan reggelig. nem emlékszem, mondtam-e valamit nekik az éjjellel kapcsolatban. azt tudom, hogy anyámnak elmeséltem valamikor, később, de azt tudom, hogy nem reagálta le igazán. így, mióta ez az eset történt, az a családon belüli kifejezés, hogy "szeretlek", csak a gyomorgörccsel egyenértékű nekem, leginkább, mikor anyám mondja nekem.

tudom, ez nem annyira hangzik vészesen, de nekem egy oltárinagy mínusz előjeles eset a kis szánalmas életemben. mind anyámmal való viszonyomban, mind a szexuális életemben. bár utóbbiban leküzdöttem a görcsöket, előbbiben sosem fog megszűnni a góc. őt hibáztatom ezért, ha tudja is a másik felem, hogy nem teljesen hibás érte. akkor is.

novemberben anyám mondta, hogy menjünk le a rokonokhoz, Szabolcsba. valakinek a kölcsönautójával mentünk, mert anyám totálkárosra törte a kocsiját, egy Mazda ööö 323-ast, amin nem volt rendszám... - nem az ő hibája volt a baleset, nem adták meg az elsőbbséget neki, csoda, hogy nem halt meg. ez az autó egy Mercedes volt, valami régebbi típusú. Bátyám is jött velünk, szokás szerint kora reggel indultunk, anyám nem volt egy egyszerű vezető, a 3 órás út egy napba is beletelt neki...

Szóval, Báty elől, bekötve alszik. Anyám bekötetlenül vezet, én hátul, persze öv nem volt még hátul, szóval bekötetlenül, és azt a mocskos történelemkönyvet kellett olvasnom. Richard Clayderman(vagy hogyishíják) ment a magnóban. Ezeket azért írom le, mert mind beleégtek a memóriámba... anyám rettenetes vezetési óvatossága meg mittudomén ellenére is, mikor a szántóföldek mellett mentünk az aszfaltúton, megcsúszott a kocsi, és nagy forgások közepette, 80-90-nél leborultunk az út melletti töltésen. Bátyám sikoltására emlékszem még, amellett az istenverte zongorista mellett, ami a magnóból szólt.

Bátyám életét a biztonsági öv mentette meg, anyám a kormányba kapaszkodott, és a nyakával lett valami, egy hónapig járt nyakmerevítővel. nem tudom, nekem hogy nem lett semmi bajom... azt tudom, hogy rángattam ki őket a fejreállt, totálkáros autóból... de az a rohadt zongoraszóló... még mindíg itt cseng a fülemben, borsódzik a hátam tőle.

valamilyen alkalomra kaptam egy kék BMX-et, nagyon odavoltam érte, imádtam. kár, hogy rövid ideig tudtam csak használni, mert ellopták a lépcsőházból. bőgtem nagyon :((((

sajnos a lakástulaj, aki elköltözött valahová a melója miatt, most vissza kényszerült jönni, ezért, egy évi boldog ittlét után el kellett költöznünk.

Mikor visszajöttem a táborozásból, azt kellett észrevennem, hogy már nem ott lakunk, mint mikor elmentem hazulról, két héttel azelőtt. A röhejes, hogy kábé - ha a kapuk közti távot nézem - 15 méterre költöztette anyám a bagázst, mindenestől, egy kertes ikerház egyik felébe. Minek kellett, fogalmam sincs, miért volt jó mindez...

Nővérem itt ismerkedett meg a férjével, aki nagyon szeretett engem, és innentől számolhatom azt hiszem, hogy pótszüleim lettek Ők, ketten. Sokat vittek magukkal mindenfelé, tanultak velem, pátyolgatták a lelkemet (Nővéremférje néha túlzásokba is esett, hehe, állandóan bunyóztunk, persze csak rajtam látszódtak kék foltok, de azért én is bevittem egy-egy medvepuszit sikeresen). Nagyon szeretem Őket, sokminden jót nekik köszönhetek. Talán egy aluljárós csöves lennék mára, ha nem foglalkoznak velem akkor...

Az iskola maradt a régi (azaz a tavalyi). Az a hihetetlen érzés, hogy másodszor is ugyanabba az iskolába mehetek vissza. Még barátaim is voltak így, és a szokásos év eleji "idegen" érzés is elmaradt, nem kezeltek úgy, mint egy ufót. Az osztályfőnököm (ööö Erzsi néni talán?) is kedvelt, pár alkalommal levelet is váltottunk később, mikor már nem itt laktunk.

Eljött a 4. osztály vége, és mi szedtük ismét a sátorfánkat, tovább, tovább...

Harmadik osztályosan laktam itt, kis családommal. Egy pár lakásos társasház, olyan kerttel, ami fel volt parcellázva, minden lakáshoz egy bolhafasznyi kert. A mienk is ekkora méretű volt, de legalább lakott benne egy cseresznyefa is.

A lakás nem volt nagy, de asszem, jó volt ott lakni. A környékbeli gyerekek (akik hozzám képest őslakosnak számítottak) utáltak engem. Egyszer az egyik rám uszította a kutyáját... Ó, igen, és a drága egyetlen Kutyánk a Hedda iskolatársam helyett engem harapott lábon. Halálomig viselem a nyomát... :)

Lebuktam, mikor anyámtól aprót csórtam (sosem voltam jó bűnöző). A sarokba kellett térdepelnem büntetésből. Ez igazságos ítéletnek mondható. Anyám elment hazulról, és meghagyta, hogy nem állhatok onnan fel. Mivel úgy gondoltam, a bünti jogos, akkor nem is tettem meg. Viszont, mikor visszajött, úgy lebaszott, mint a pengősmalacot, azaz "tudom, hogy felálltál!", na ez nem volt igazságosnak mondható. Azóta is felháborít az eset...

Nővéremmel jártunk nagyfatert látogatni a kórházban. Elég beteg volt - meg aztán el is hagyta magát, szerintem nem akart már élni igazán.

Volt egy jó fej osztálytársam, Ancsa, vele jóban voltam, sokat jártam hozzájuk. Elég szegények voltak, az apja ráadásul alkesz, meg agresszív állat volt. Engem valahogy kedvelt. Anyám mindíg mondta, miért mindíg csóró, szar családi háttérrel rendelkező barátaim vannak. Ja, így visszagondolva, mind csupa lelki defektes.

Az Ancsáéknál láttam először pornóújságot. Az egyik oldalon egy vöröshajú nő végzett toroktisztító gyakorlatokat, és arra gondoltam, hogy "te jó ég, ez úgy néz ki, mint anyám", persze, nem ő volt... De a fotó beleégett az emlékeimbe :)

A szomszédjuk volt valami János - asszem, akkor 5.-es volt, tetszettem neki, emlékszem.

Itt lakva tudtam meg, hogy a Télapó, mint olyan, nem létezik.

Mikor hazaértem a suliból, a nyitott konyhaajtón át egy rakás piros celofános cuccon akadt meg a szemem, de csak egy pillanat volt az egész, mert Bátyám rám csapta az ajtót. Persze este úgy csináltam, mint aki alszik, és akkor... Bátyám előszedte a csomagokat, és kicsempészte az ablakba, a csizmákba. Szóval, hihettem volna azt is, hogy Ő a Télapó, de nem. Akkor már tudtam... Nem létezik.

Voltam Sárospatakon két hétre táborozni a 3. osztály utáni nyáron, a parkban volt szatír, tökre féltünk kimenni.

Itt három hónapot laktunk. Régi bérház, a lakás jó nagy volt, és a környék tündéri! A lakók előre figyelmeztettek, hogy ne menjünk sötétedés után az utcára. Sok volt a roma, ami önmagában nem lenne baj, de a veszélyesebbik típus lakott errefelé. A játszótéren egy fiú meg akart verni, mert, ahogy ő mondta, „oláhországból” származik, és azt csinál, amit akar.  Itt volt egy rendes szomszéd néni, akitől mindig kaptam csokit. A szemközti házban volt egy cigány fiú,  velem egyidős,  barátok voltunk, míg ott laktam. Az ablaka pont szemben volt a miénkkel. Még a Vörösmarty moziban is voltunk együtt.

(Vajon megvan még az a mozi? Vagy azt is megette az idő? Hm. Ma már  hogy lehetne egy hétéves gyereket egyedül elengedni bárhová is? Sehogy.)

Hazajött hozzánk anyám Élettársa, aki kiment Kanadába pár hónapra, és a Kutyába rúgott, mikor bejött, mert Kutya nem ismerte fel, és majdnem megharapta őt. Hát igen, ekkorra Kutya vérengző szukává nőtte ki magát, az idegenekkel nem volt túl barátságos… Ez az Élettárs egyébként jó fej volt, normálisan viselkedett velünk.
A nyár egy részét keresztanyáméknál töltöttem, volt nekik egy nagyon öreg szomszédjuk, egy bácsi. Érdekes fazon volt – bár már megkettyósodott, és néha azt kiabálta égre emelt tekintettel, hogy „gyere le szűzmária, megb*lak!” egyébként nagyon vallásos volt. Egyszer, mikor átrepült a tollaslabda az ő kertjébe (azért keresztanyáméknál nem csak dolgozni kellett, na), átmentem érte. Utánam jött, és benyúlt a szoknyám alá… elég iszonyú volt, nem is mertem többször átmenni hozzá. Végül is, hét éves kora körül az emberrel nap, mint nap történik ilyesmi, nem igaz?

Még nyár volt, mikor innen továbbköltöztünk.
Azóta a Viola utcai házakat lebontották, és az egész környék tele lett építve szép új lakóparkokkal meg új társasházakkal. Szóval, megtisztult a környék, és biztonságosabb is lett, jártam arrafelé pár éve.

 

Hát igen. Egy szépen berendezett lakás, anyám valami barátjáé, aki nem használta, és felajánlotta, hogy nyugodtan költözzünk oda. Csupa fura bútor, olyan koloniál-szerűek. Mikor itt laktunk, volt az a nagyon nagy hóesés, iskolaszünet is volt miatta – bár erre sajna nem emlékszem. A szüneteim és a hétvégék nagy részét keresztanyáméknál töltöttem, jó volt ott lenni, bár sokat kellett dolgozni(keresztanyám apám nővére, majd ejtek róluk is bővebben szót a későbbiekben).
Emlékszem, hogy szerencsétlen Bátyámat, aki akkor volt nyolcadikos, Gina Lollobrigidá-nak öltöztette be az a drága jó anyám. Szőke paróka meg minden. Szerintem szemétség volt tőle, hogy ezt tette, bár Bátyám erről sem nyilatkozott.
Itt vettük meg az első színes tévénket, ami egy kis Philips volt. Eleinte nem volt hang, csak kép, így a poharat a falhoz tettük, a fülünket odaszorítottunk, és így próbáltuk a szomszéd tévéjének a hangját hozzáhallgatni a mi tökjó, színes, de teljesen hangtalan tévénkhez. Egyébként akkor még hétfőnként adásszünet volt…
Apuval nem sokat találkoztam, nem emlékszem, hogy eljött volna hozzánk, értünk. Azt hiszem, Nővéremmel mentünk el hozzá, valami újságelosztóban dolgozott, adott is egy csomó gyerekmagazint meg matricát. Miért nem jött sosem, máig nem értem.
Az orrvérzésem itt már beteges szintűre fokozódott. Otthon voltam –ezért – és feküdnöm kellett az ágyban, mozdulatlanul, mert ha elfordítottam a fejem, rögtön eleredt. Az ágynemű barna volt, apró virágmintákkal. Nővérem vigyázott rám akkor is – anyu az élettársával, vagy mivel kint voltak napokra külföldön, autókat hoztak be eladásra, tán Németországból? Nem emlékszem – szóval, a tesómnak el kellett mennie valahová, suliba vagy nem tudom, otthon maradtam egyedül. Persze, nem sokkal azután, hogy kitette a lábát a lakásból, rázendített az orrom, de nem ám csak úgy pötyögött… folydogált, mint a csapból a víz. A szép virágos párna csupa piros lett secperc alatt. Én meg, a 6 évemmel, megijedtem, és üvölteni kezdtem a nővérem után. És visszajött! Nem tudom, milyen messze járhatott már, de hogy a házból kiment rég, az biztos. Szóval, visszajött, felkapott (szegény, mindig cipelnie kellett), és rohant is velem a kórházba. Mesélte, mikor már felnőttek voltunk, hogy akkor azt gondolta, micsoda szerencse, hogy útközben nem vérzett az orrom. Hát a kórházban kiderült, hová lett az a tömérdek vérmennyiség… a gyomromba. Ki is pakoltam a rendelőben, úgyhogy be is kellett feküdnöm. Nem tudom már, mennyi időre. Nővérem mesélte, hogy rettegett anyámtól, mikor az hazajött, hogy mit fog szólni.Sokat köszönhetek neki, azt hiszem. Emlékszem, matekozott is velem.

Nagy volt a balhé, mikor büntetésben voltam, de akkor is elmentem a farsangra, - hercegkisasszonyként még nyertem is egy festékkészletet – de mikor hazamentem, anyámtól rendesen kikaptam, mert elmentem, engedély nélkül. Aztán este valamilyen oknál fogva telenyomkodtam ragasztóval az emeletes ágy felső részét , azért is bünti – miért csináltam vajon? A gyerekek néha olyan hülyeségeket képesek tenni… 

Ekkor lépett be az életünkbe az ügyeletes családi kedvenc: a Kutya. Egy németjuhász, anyám hozta valahonnan, még kölyök, imádtuk. De hogy mi kárt tudott az nekünk csinálni…! Az ágyra mindig felkuncsorogta magát, a legjobb kajákat kapta, hát igen, eléggé elkényeztettük, de hát addig sosem volt kutyánk. Ezért megkérte anyám az egyik szomszéd lányt, aki értett a kutyákhoz, hogy hordja el Kutyát kutyaiskolába, meg foglalkozzon vele, oktassa. Persze mi is törődtünk vele, tán többet is, mint kellett volna, és kényeztettünk, ezért aztán azt hitte, mindent megtehet velünk. Szétrágta a vadiúj barbie babámat, a cipőinket kiszedte a cipős szekrényből, és az összes sarkát lerágta. Nővérem szülinapi virágait is képes volt megcsócsálni. Szóval, vicces volt vele az élet.

A harmadik általánost itt jártam ki, egy második iskolában, ami asszem, két utcasarokra volt tőlünk. Nem emlékszem biztosan, hogy mikor volt, hogy elköltöztünk, talán nyáron. Azt hiszem, a tulaj vevőt talált a lakásra. Mindenesetre nekünk adta a sok bútort, ami benne volt, mert hát nekünk nem volt, csak az emeletes ágy volt a miénk, amit nem hagytunk ott apunál.

 

Először nagyapámhoz költöztünk, aki a József körúton lakott. Akkor már elég öreg volt, meg beteg, és a kétszobás lakása egyik felében egy fiatal pár lakott, akikkel eltartási szerződése volt. Mondjuk, itt tenném fel a világűrnek a kérdést, hogy anyám, aki állandóan a Nagy Családi Összetartás-t emlegeti, hogy tudta eme hozzáállásával összeegyeztetni, hogy a saját apját idegenek gondozzák. Persze, a fiatal pár nagyon kedves volt a Papával, ezt hozzá kell tenni.
Hát, ide költöztünk, Papával egy szobába. Anyu nem lakott velünk – nem tudom, hol lakott addig különben – és Nővérem viselte gondunkat leginkább. Nem volt az a szoba túl nagy, benne a beteg nagyapám, Nővérem, Bátyám, én, és az Unokabátyám, aki 11 évvel idősebb nálam, és aki azért került hozzánk, mert anyukája (az én anyám testvére) és húga meghalt egy autóbalesetben, még 1982-ben. Így hozzánk került. Ő nem igazán szeretett engem sohasem (később megtudtam az okát, megbeszéltük, és azóta jóban vagyunk). Mindig orrvérzős voltam, és egyszer ugráltam az emeletes ágy alján, ő meg fent feküdt, idegesítettem. Lelendítette hát a karját és pont az orromat verte telibe azzal az ezüstgyűrűs öklével. Akkor egy olyan hálóing volt rajtam, amin Hófehérke volt a hét törpével. Emlékszem rá, ahogy eme incidens után a kádban fekszem, és Hófehérke, az összes törpével egyetemben vöröslik, hosszan, ahogy folyt az orromból a vér, szép egyenletesen. Szóval, kedveltük egymást, igazán. Féltem tőle.
Anyuról nem nagyon van emlékem ebből az időszakból. Azaz, egy mégis van.
Itt kezdtem el iskolába járni, a ház mögötti utcába jártam az első általánost. Állítólag itt még jó tanuló voltam. Egyszer elmentem az osztálytársamékhoz, és csak késő délután mentem haza. Anyu ott ült a konyhaasztalnál, a fiatal pár férfitagjával és - azt hiszem – egy rendőrrel. Mikor meglátott, felugrott és egy marha nagy maflást adott nekem. Erre emlékszem vele kapcsolatban ebből lakásból…
Hogy innen mikor, és milyen körülmények közt költöztünk el, nem emlékszem. Egy évet laktunk itt körülbelül, az általános első évét itt lakva jártam ki.

 

A megjegyzett és mesélt élmények közt van a Pesti úti lakás, melyben még együtt laktunk apuval, ötéves koromig. Sokminden történt ott, emlegetik, én kevésre emlékszem, de az is érdekes számomra.
Volt valami veszekedés, ahol apu részeg volt (sokszor volt ilyen, ez is lett az egyik fő gond), és anyut fenyegette valami díszkarddal, ami fent volt eredetileg a falon. Az ütésváltás bizony előfordult nálunk, általában a szüleink ütötték-vágták egymást, de időnként a tesóim is kaptak. Vagy a lekváros kenyér, amit apu kent meg nekem egy késő esti órában, mert éhes voltam – azóta szeretem a kenyérszelet és a lekvár közé bekent vajat – és az valahogy olyan nagy öröm volt. Apu egyébként mintaszerű apukának volt mondható (ezt kedvenc nővérem - aki 10 évvel idősebb nálam - véleménye szerint is mondhatom, sőt, még anyu is egyetért, persze mond hozzá aztán olyanokat, hogy elmegy a kedvem a további apudícsérő felszólalásoktól). Főzött, takarított, foglalkozott velünk, és mellé még volt, hogy két-három állása is volt, meg minden ilyesmi. Ezek hallatán dicséret is jár. És még: apuval a konyhában vagyunk, ülök a pulton, és rizst válogatunk egy tálból, apu arcot rajzol nekem a rizsbe. Ez egy aranyos emlék, mindig eszembe jut, ha rizst főzök. Apu bunkert csinál nekünk lepedőkből az emeletes ágy alsó részére. Apu a szögmérőt körberajzolja és négert rajzol belőle. Apu viccelődik (talán nem volt józan), és a nyelvével ki-be forgatja a szájában az égő cigit, aztán megégeti magát és szentségel…
Sajnos, nem vetette meg az italt. Sok volt a „haver”, aki fizetés időszakban jelent meg, így apu elment, és tökrészegen jött meg.
A helyzet, hogy bármilyen hihetetlen, ez nem is lett volna annyira nagy gond. Apu megjött, betámolygott a hálóba és eldőlt az ágyon, hogy ott édesen elnyomja a borgőzös-páleszes álom. DE itt jött képbe anyu. Nekirontott, és elkezdte szapulni, veszekedett vele, hogy miért jön haza így, miért iszik és így tovább. Erre persze fater se volt rest, felugrott, és kezdődött a haddelhadd-csihipuhi, ami épp jött. Szóval, a családi élet nem volt valami felemelő ilyenkor. Bátyám, aki hét évvel idősebb, mint én, nem nagyon nyilatkozik nekem ezekről az időszakokról, egyszerűen csak utálta aput és kész. Ő eléggé anyás. Ilyenek a régi életből visszamaradott emléktöredékek.

Hát, eljött a nap, mikor anyunak betelt a pohár. Összepakolta a legszükségesebb holmikat, és teherautót, taxit hívott. Emlékszem, ahogy kinéztem a taxi hátsó ablakán, arra a négyszintes lakótelepi házra, amiben addig laktunk apuval. Nem igazán fogtam fel, hogy ezutáni életünk apamentesen fog telni. Emlékszem az ölemben levő könyv borítójára, a Hetvenhét Magyar Népmese c. könyv volt, az, amelyik borítóján a nap piros és sárga színű, azt hiszem. Nem tudom, miért volt a kezemben, hisz akkor még nem tudtam olvasni. Biztos az volt a kedvencem… mindegy.
Szóval, felnyalábolódtunk, és csapot-papot-aput hátrahagyva irány a Nagy Bizonytalan.

 

Mikor megszülettem, valahol Békásmegyeren laktunk, de erről nemigen tudok nyilatkozni, mert nem emlékszem rá, és a család sem mesél róla, ezért gondolom, nem is annyira fontos.



 

Nos.

Még életemben ne írtam blogot – naplót is csak kezdő kamasz koromban próbáltam, de kudarcba fulladt, mert egy lusta dög voltam mindig is.

A családom (a szűkebb) azt mondja, érdemes lenne naplót írnom a nyilvánosság felé, mivel annyi minden történt-történik, tán érdekelhet mást is. Szóval, lesz, amilyen lesz, a mondanivaló a lényeg. Mostanra telt be annyira a pohár, hogy muszáj kiírnom magamból mindazt, ami történt velem-velünk, az első vita kezdetétől a mai napig, és történik folyamatosan.
A dolog réges-rég kezdődött, de mivel három testvérből én vagyok a legkisebb (a magam harminc évével és 181 centi magasságával – ragaszkodom ahhoz az egy centiméterhez és punktum), ez az én időszámításom, azt írom le, ami nekem számít.

Úgy gondolom, életem első negyed évszázadát nem évszámokhoz kötöm, hanem ahhoz, hogy épp hol laktunk. Így a naplómat lakásonként fogom írni, az a legértelmesebb.

Bármilyen hasonlóság a Te/Ön családjával nem biztos, hogy a véletlen műve, csupán azt jelenti, hogy  mindenki családja "megéri a pénzét" ! :)