Családtörténeti Hogyisvolt

A megjegyzett és mesélt élmények közt van a Pesti úti lakás, melyben még együtt laktunk apuval, ötéves koromig. Sokminden történt ott, emlegetik, én kevésre emlékszem, de az is érdekes számomra.
Volt valami veszekedés, ahol apu részeg volt (sokszor volt ilyen, ez is lett az egyik fő gond), és anyut fenyegette valami díszkarddal, ami fent volt eredetileg a falon. Az ütésváltás bizony előfordult nálunk, általában a szüleink ütötték-vágták egymást, de időnként a tesóim is kaptak. Vagy a lekváros kenyér, amit apu kent meg nekem egy késő esti órában, mert éhes voltam – azóta szeretem a kenyérszelet és a lekvár közé bekent vajat – és az valahogy olyan nagy öröm volt. Apu egyébként mintaszerű apukának volt mondható (ezt kedvenc nővérem - aki 10 évvel idősebb nálam - véleménye szerint is mondhatom, sőt, még anyu is egyetért, persze mond hozzá aztán olyanokat, hogy elmegy a kedvem a további apudícsérő felszólalásoktól). Főzött, takarított, foglalkozott velünk, és mellé még volt, hogy két-három állása is volt, meg minden ilyesmi. Ezek hallatán dicséret is jár. És még: apuval a konyhában vagyunk, ülök a pulton, és rizst válogatunk egy tálból, apu arcot rajzol nekem a rizsbe. Ez egy aranyos emlék, mindig eszembe jut, ha rizst főzök. Apu bunkert csinál nekünk lepedőkből az emeletes ágy alsó részére. Apu a szögmérőt körberajzolja és négert rajzol belőle. Apu viccelődik (talán nem volt józan), és a nyelvével ki-be forgatja a szájában az égő cigit, aztán megégeti magát és szentségel…
Sajnos, nem vetette meg az italt. Sok volt a „haver”, aki fizetés időszakban jelent meg, így apu elment, és tökrészegen jött meg.
A helyzet, hogy bármilyen hihetetlen, ez nem is lett volna annyira nagy gond. Apu megjött, betámolygott a hálóba és eldőlt az ágyon, hogy ott édesen elnyomja a borgőzös-páleszes álom. DE itt jött képbe anyu. Nekirontott, és elkezdte szapulni, veszekedett vele, hogy miért jön haza így, miért iszik és így tovább. Erre persze fater se volt rest, felugrott, és kezdődött a haddelhadd-csihipuhi, ami épp jött. Szóval, a családi élet nem volt valami felemelő ilyenkor. Bátyám, aki hét évvel idősebb, mint én, nem nagyon nyilatkozik nekem ezekről az időszakokról, egyszerűen csak utálta aput és kész. Ő eléggé anyás. Ilyenek a régi életből visszamaradott emléktöredékek.

Hát, eljött a nap, mikor anyunak betelt a pohár. Összepakolta a legszükségesebb holmikat, és teherautót, taxit hívott. Emlékszem, ahogy kinéztem a taxi hátsó ablakán, arra a négyszintes lakótelepi házra, amiben addig laktunk apuval. Nem igazán fogtam fel, hogy ezutáni életünk apamentesen fog telni. Emlékszem az ölemben levő könyv borítójára, a Hetvenhét Magyar Népmese c. könyv volt, az, amelyik borítóján a nap piros és sárga színű, azt hiszem. Nem tudom, miért volt a kezemben, hisz akkor még nem tudtam olvasni. Biztos az volt a kedvencem… mindegy.
Szóval, felnyalábolódtunk, és csapot-papot-aput hátrahagyva irány a Nagy Bizonytalan.