Hát igen. Egy szépen berendezett lakás, anyám valami barátjáé, aki nem használta, és felajánlotta, hogy nyugodtan költözzünk oda. Csupa fura bútor, olyan koloniál-szerűek. Mikor itt laktunk, volt az a nagyon nagy hóesés, iskolaszünet is volt miatta – bár erre sajna nem emlékszem. A szüneteim és a hétvégék nagy részét keresztanyáméknál töltöttem, jó volt ott lenni, bár sokat kellett dolgozni(keresztanyám apám nővére, majd ejtek róluk is bővebben szót a későbbiekben).
Emlékszem, hogy szerencsétlen Bátyámat, aki akkor volt nyolcadikos, Gina Lollobrigidá-nak öltöztette be az a drága jó anyám. Szőke paróka meg minden. Szerintem szemétség volt tőle, hogy ezt tette, bár Bátyám erről sem nyilatkozott.
Itt vettük meg az első színes tévénket, ami egy kis Philips volt. Eleinte nem volt hang, csak kép, így a poharat a falhoz tettük, a fülünket odaszorítottunk, és így próbáltuk a szomszéd tévéjének a hangját hozzáhallgatni a mi tökjó, színes, de teljesen hangtalan tévénkhez. Egyébként akkor még hétfőnként adásszünet volt…
Apuval nem sokat találkoztam, nem emlékszem, hogy eljött volna hozzánk, értünk. Azt hiszem, Nővéremmel mentünk el hozzá, valami újságelosztóban dolgozott, adott is egy csomó gyerekmagazint meg matricát. Miért nem jött sosem, máig nem értem.
Az orrvérzésem itt már beteges szintűre fokozódott. Otthon voltam –ezért – és feküdnöm kellett az ágyban, mozdulatlanul, mert ha elfordítottam a fejem, rögtön eleredt. Az ágynemű barna volt, apró virágmintákkal. Nővérem vigyázott rám akkor is – anyu az élettársával, vagy mivel kint voltak napokra külföldön, autókat hoztak be eladásra, tán Németországból? Nem emlékszem – szóval, a tesómnak el kellett mennie valahová, suliba vagy nem tudom, otthon maradtam egyedül. Persze, nem sokkal azután, hogy kitette a lábát a lakásból, rázendített az orrom, de nem ám csak úgy pötyögött… folydogált, mint a csapból a víz. A szép virágos párna csupa piros lett secperc alatt. Én meg, a 6 évemmel, megijedtem, és üvölteni kezdtem a nővérem után. És visszajött! Nem tudom, milyen messze járhatott már, de hogy a házból kiment rég, az biztos. Szóval, visszajött, felkapott (szegény, mindig cipelnie kellett), és rohant is velem a kórházba. Mesélte, mikor már felnőttek voltunk, hogy akkor azt gondolta, micsoda szerencse, hogy útközben nem vérzett az orrom. Hát a kórházban kiderült, hová lett az a tömérdek vérmennyiség… a gyomromba. Ki is pakoltam a rendelőben, úgyhogy be is kellett feküdnöm. Nem tudom már, mennyi időre. Nővérem mesélte, hogy rettegett anyámtól, mikor az hazajött, hogy mit fog szólni.Sokat köszönhetek neki, azt hiszem. Emlékszem, matekozott is velem.
Nagy volt a balhé, mikor büntetésben voltam, de akkor is elmentem a farsangra, - hercegkisasszonyként még nyertem is egy festékkészletet – de mikor hazamentem, anyámtól rendesen kikaptam, mert elmentem, engedély nélkül. Aztán este valamilyen oknál fogva telenyomkodtam ragasztóval az emeletes ágy felső részét , azért is bünti – miért csináltam vajon? A gyerekek néha olyan hülyeségeket képesek tenni…
Ekkor lépett be az életünkbe az ügyeletes családi kedvenc: a Kutya. Egy németjuhász, anyám hozta valahonnan, még kölyök, imádtuk. De hogy mi kárt tudott az nekünk csinálni…! Az ágyra mindig felkuncsorogta magát, a legjobb kajákat kapta, hát igen, eléggé elkényeztettük, de hát addig sosem volt kutyánk. Ezért megkérte anyám az egyik szomszéd lányt, aki értett a kutyákhoz, hogy hordja el Kutyát kutyaiskolába, meg foglalkozzon vele, oktassa. Persze mi is törődtünk vele, tán többet is, mint kellett volna, és kényeztettünk, ezért aztán azt hitte, mindent megtehet velünk. Szétrágta a vadiúj barbie babámat, a cipőinket kiszedte a cipős szekrényből, és az összes sarkát lerágta. Nővérem szülinapi virágait is képes volt megcsócsálni. Szóval, vicces volt vele az élet.
A harmadik általánost itt jártam ki, egy második iskolában, ami asszem, két utcasarokra volt tőlünk. Nem emlékszem biztosan, hogy mikor volt, hogy elköltöztünk, talán nyáron. Azt hiszem, a tulaj vevőt talált a lakásra. Mindenesetre nekünk adta a sok bútort, ami benne volt, mert hát nekünk nem volt, csak az emeletes ágy volt a miénk, amit nem hagytunk ott apunál.
