Itt három hónapot laktunk. Régi bérház, a lakás jó nagy volt, és a környék tündéri! A lakók előre figyelmeztettek, hogy ne menjünk sötétedés után az utcára. Sok volt a roma, ami önmagában nem lenne baj, de a veszélyesebbik típus lakott errefelé. A játszótéren egy fiú meg akart verni, mert, ahogy ő mondta, „oláhországból” származik, és azt csinál, amit akar. Itt volt egy rendes szomszéd néni, akitől mindig kaptam csokit. A szemközti házban volt egy cigány fiú, velem egyidős, barátok voltunk, míg ott laktam. Az ablaka pont szemben volt a miénkkel. Még a Vörösmarty moziban is voltunk együtt.
(Vajon megvan még az a mozi? Vagy azt is megette az idő? Hm. Ma már hogy lehetne egy hétéves gyereket egyedül elengedni bárhová is? Sehogy.)
Hazajött hozzánk anyám Élettársa, aki kiment Kanadába pár hónapra, és a Kutyába rúgott, mikor bejött, mert Kutya nem ismerte fel, és majdnem megharapta őt. Hát igen, ekkorra Kutya vérengző szukává nőtte ki magát, az idegenekkel nem volt túl barátságos… Ez az Élettárs egyébként jó fej volt, normálisan viselkedett velünk.
A nyár egy részét keresztanyáméknál töltöttem, volt nekik egy nagyon öreg szomszédjuk, egy bácsi. Érdekes fazon volt – bár már megkettyósodott, és néha azt kiabálta égre emelt tekintettel, hogy „gyere le szűzmária, megb*lak!” egyébként nagyon vallásos volt. Egyszer, mikor átrepült a tollaslabda az ő kertjébe (azért keresztanyáméknál nem csak dolgozni kellett, na), átmentem érte. Utánam jött, és benyúlt a szoknyám alá… elég iszonyú volt, nem is mertem többször átmenni hozzá. Végül is, hét éves kora körül az emberrel nap, mint nap történik ilyesmi, nem igaz?
Még nyár volt, mikor innen továbbköltöztünk.
Azóta a Viola utcai házakat lebontották, és az egész környék tele lett építve szép új lakóparkokkal meg új társasházakkal. Szóval, megtisztult a környék, és biztonságosabb is lett, jártam arrafelé pár éve.
